Az 1942-es évet gyakran emlegetik a modern aikido kezdetének éveként. Ekkor történt, hogy a DAI NIHON BUTOKUKAI, a japán harcművészetek oktatásának és nómenklatúrájának egységesítésére törekedve, egyetértésre jutott a KOBUKAI képviselőjével, Minoru Hiraival, hogy az Ueshiba Morihei által kifejlesztett jujutsut aikidonak nevezik. Ueshiba 20 évvel azelőtt, 1922-ben nyerte el „kyoji-dairi” oktatói képesítését Sokaku Takedától a DAITO RYU oktatására. Később a tanult technikákat módosította, és kiegészítette más stílusokból – pl. YAGYU SHINGAN RYU vagy TENJIN SHINYO RYU – származó tudásával; rendszerét először AIKI BUDO-nak, később – erőteljes hangsúllyal a spiritulis és etikai vonatkozásokra – AIKIDO-nak nevezte el. Így 1942-re az aikido a judoval, kendoval, kyudoval és a többi modern harcművészettel egy rangra emelkedett.

Morihei Ueshiba művészete fejlődésének szemszögéből nézve, 1942 egy olyan időszak volt, amikor az elismeréssel egybeesően, a II. Világháború közepén, az alapító visszavonult Iwamába, Ibaraki prefektúrába. Visszavonulva technikai képességei csiszolásával volt elfoglalva, miközben magasabb spirituális szintre is kívánt lépni. Az alapító maga jelentette ki, hogy az Iwamában töltött éveiben tökéletesítette az aikidot. Nem minden alap nélküli tehát kijelenteni, hogy 1942 volt az az év, amikor elvált egymástól az aiki budo és az aikido. Japánban abban az időben tulajdonképpen alig gyakorolta valaki az aikidot, mivel szinte minden katonaképes fiatalembert a háborús erőfeszítések érdekében vettek igénybe. Így hát, bár az aikido születése 1942-ben történt meg, igazi növekedése a háború befejezése után kezdődött. Morihei Ueshiba 1942-től 1955-ig minden idejét Iwamában töltötte, ezután kezdődtek rendszeres látogatásai Tokióba, és Kansai tartományba. Saito Morihiro sensei mindig állította, hogy az alapító másképp tanított Iwamában, mint bárhol máshol, mert az iwamai dojo egybeépült saját lakrészével, így bármikor lehetősége volt gyakorolni, amikor csak eszébe jutott.

A ZAIDAN HOJIN AIKIKAI, az AIKIKAI HOMBU DOJO alapítványa Ibaragi prefektúrában lett bejegyezve 1948 február 9-én, a Kobukai történelmi folytatásaként. A Hombu Dojot a Tokioban uralkodó háború utáni állapotok miatt Iwamába költöztették. Abban az időben a Wakamatsu csak nevében volt dojo; a hatóságok a bombázások miatt otthonukat veszített családokat költöztettek be, egy ideig a megszálló erők táncteremnek is használták. Ugyanekkor a legtöbb japán számára a mindennapi élelelm előteremtése jelentett feladatot. Ezek a körülmények, együtt a ténnyel, hogy az aikido szinte ismeretlen volt, azt eredményezték, hogy az edzéseken alig néhányan lézengtek. Morihei Ueshiba ideje javát Iwamában töltötte földműveléssel és edzéssel; a későbbi DOSHU, Ueshiba Kisshomaru Osaka Shoji, egy biztonsági cég alkalmazásában állt. Az Aikikai teljes állású instruktorok hiányában csak lassan tudta kezdeti lépéseit megtenni.

Gozo ShiodaKözben Gozo Shioda, Ueshiba egyik lelkes, háború előtti tanítványa, 1950-ben sikeresen helyezkedett el a munkaerőhiánnyal küszködő Nihon Kokan Steel társaságnál biztonsági őrként. Ennek következménye lett, hogy 1952-re a társaság különböző telephelyein rendszeresen tartott aikido edzéseket. Közben Shioda számos sikeres aikido bemutatót tartott rendőrőrsökön; az edzések és a bemutatók sikere vezetett a YOSHINKAN aikido létrehozásához.

Körülbelül ugyanebben az időben született meg a Tomiki aikido is, a Waseda Egyetemen. Kenji Tomiki 1951 áprilisában az egyetem judo klubját vezette. A hagyományos judo technikák mellett RIKAKU TAISEI-nek nevezett állásból végrehajtott technikákkal is kísérletezett. Ezek alapvetően aikido technikák voltak, amelyeket Tomiki a judo tananyag részévé próbált formálni. 1952 április közepétől Tomiki kurzusokon kezdte tanítani a „judo gyakorlatokat”, először nőknek, később vegyes csoportok számára. Ezeken a tanfolyamokon aikido katákat és számos olyan technikát tanított, amely később a még mindig kifejlesztés alatt álló Tomiki rendszer részévé vált.

Meg kell említeni Noriaki INOUE, Morihei Ueshiba unokaöccsének nevét is, aki Tokióban, a koreai háború kitörése előtt a Tachikawa légibázison tanított. Később Yoyogi Shinmachiban tanított. Bár nincs jól dokumentálva, minden jell arra mutat, hogy Inoue az általa tanított harcművészeti stílust akkoriban aiki budonak nevezte. Később – 1956 körül – a név SHINWA TAIDO-ra változott, míg végül SHIN’EI T AIDO lett. Inoue nagybátyjától függetlenül tanított, és az Aikikai Hombu Dojoval is minimális kapcsolatot tartott.

Ez idő alatt az alapító lassanként kijjebb és kijjebb merészkedett Iwamából. 1952-ben eltöltött néhány hónapot Osakában, ahol Bansen TANAKA segítségére volt az új dojo alapításában. Az 50-es évek elején néhány alkalommal elutazott Wakayama prefektúrába, ahol szentélyeket látogatott meg és a Michio HIKITSUCHI által alapított Kumano Juku Dojoban oktatott. Nagy esemény történt a feltörekvő, új harcművészet életében 1954-ben, amikor a Life Extension Association támogatásával tömegeket vonzó nyilvános bemutatóra került sor Sendagayaban, a Tokyo sportcsarnokban. 15.000 látogató volt kíváncsi a bemutatóra, amely az első nagyméretű nyilvános bemutató volt a háború után. Gozo Shioda és Koichi TOHEI is a résztvevők között volt, és az esemény által generált visszhang sokak által ismertté tette az aikido nevét. Shioda különösen erős benyomást tett, és hamar támogatói között tudhattta Shoshiro Kudot a Tomin Banktól, és Kiichi Minamit a Kosakuko malomipari vállalattól. A pénzügyi támogatás elérhetősége vezetett a Yoshinkan Aikido dojo megalapításához Tsukudo Hachimanban, 1955-ben. Ugyanabban az évben Shioda kiadott egy alap aikido technikákat ismertető könyvet is, és az aikido megjelent a televíziók képernyőjén is.

1956-ban az Aikikai egy ötnapos bemutatósorozatot tartott, amely során az alapító, Ueshiba Morihei is megjelent Nihonbashiban, a Takashimaya Department Store-ban. Körülbelül ebben az időben hagyta el munkahelyét Kisshomaru, hogy teljes idejét az aikido oktatásának tudja szentelni. Ezen kívül azon a nyáron az Aikikai erős támogatást kapott André NOCQUET, francia judoka érkezésével. Nocquet uchi-deshi lett az Aikikai Hombu Dojoban, együtt élt az Ueshiba családdal. Azon kívül, hogy lelkes gyakorlóvá vált, a diplomáciai körökkel ápolt jó kapcsolatai révén számos külföldi méltóságot vett rá, hogy meglátogassák az aikido bemutatókat. Az Aikikaihoz csatlakozó tehetséges emberek közül számosan kezdtek máshol tanítani, az Aikikaihoz tartozó dojok száma gyorsan növekedni kezdett. Ezek között az oktató között olyan jól ismert nevek szerepeltek, mint Kisaburo OSAWA, Koichi Tohei, Hiroshi TADA, Shoji NISHIO, Seigo YAMAGUCHI és Nobuyoshi T AMURA, hogy csak néhányukat említsük. Shigenobu OKUMURA, bár főállása is volt, szintén aktív szerepet játszott. Fukiko SUNADOMARI vezette a női instrutorokat, és nagyon sok segítséget nyújtott a dojo belső feladatainak, valamint az Ueshiba család ügyeinek intézésében.

Shioda mellett nagy szerepet játszozz a Yoshinkan Aikido terjesztésében Kiyoyuki TERADA, Shigeho TANAKA, Tadataka MATSUO, és később Takashi KUSHIDA és Kyoichi INOUE. A Yoshinkan kiemelkedően aktív volt a nyilvános bemutatók szervezésében, és figyelemre méltó médiamegjelenésben volt része.

Bár folyamatosan nőttek a tananyagbeli és szervezetbeli különbségek az Aikikai és a Yoshinkan meg a Tomiki Aikido stílusok között, de a korai, KOBUKAN DOJO időszakban kialakult személyes kötődések megmaradtak. Például, az Aikikai és a Yoshinkan időnként szerepelt ugyanazon a bemutatón, és Kenji Tomiki az ötvenes évek közepén többször eljárt az Aikiaki Hombu dojoban.

Az Aikikai jelentette Morihei Ueshiba háború előtti erőfeszítéseinek folytatását, és élvezte nevének tekintélyét; az 50-es évek végén dojok és egyetemi klubok hálózatát kezdte kiépíteni, amelyek később szövetségekbe tömörültek. Ezen felül az Aikikai aktív uchi-deshi programjának köszönhetően erős oktatói közösséget tudott kialakítani. Ez a hozzáállás fiatal, professzionális oktatók szoros kötődését eredményezte, akiket a vezető oktatók támogattak. Ez a siker a szervezeti felépítésen és az instruktorok aktivitásán alapult és az Aikikai más stílusokhoz viszonyított tagszámbeli fölényéhez vezetett. Kisshomaru Ueshiba és közeli követői minden elismerést megérdemelnek ezért az eredményért. Az alapító fia Aikido címmel 1957-ben kiadta első könyvét – ezt később több mint 20 követte. A könyv nagy közönségsikert hozott, később több utánnyomás készült belőle.

Nem hagyhatjuk ki Koichi Tohei hozzájárulását az Aikikai növekedéséhez. Kiváló harcművész, kiemelkedő személyiséggel. Tohei jelentős időt töltött külföldön, legfőképp Hawaiin, ahol rövid idő alatt számos követőt szerzett. Ezen felül sikeresen gyűjtött adományokat a romos Hombu dojo újjáépítésére. Az Aikikai belső döntéshozó köréhez tartozott, és Kisshomaru sógora volt – nővéreket vettek feleségül. Bár később komoly vitába keveredtek, amely Tohei kiválásához vezetett, abban az időben közösen dolgoztak és az Aikido szárnyalt.

Az 1950-es évek végére Morihei Ueshiba megosztotta idejét Iwama és Tokió között. Egyre többet utazott, különösen Kansai körnékére és Wakayama prefektúrába. Nem fordított nagy erőfeszítést a Hombu dojo szervezeti kérdéseire, szerepe ekkor elsősorban oktatói volt, valamint szimbóluma a művészet legmagasabb szintjének.

A Waseda Egyetemen az 50-es évek végén, és a 60-as évek elején Tomiki tovább kísérletezett a verseny meghonosításával az aikidoban. Ekkor fejlesztette ki és tesztelte a TOSHU RANDORI-t, a pusztakezes versenytechnikát. Tomiki szerette volna az alapító hozzájárulását megszerezni munkájához. Több alkalommal tárgyalt az Aikikai képviselőivel; a tárgyalások során gyakran Shigenobu Okumura szerepelt közvetítőként. Az alapító azonban hajlíthatatlan volt, és megerősítette, hogy az aikidoban nincs helye versenynek. Tomiki és az Aikikai között a szakítás elkerülhetetlen volt, és Tomiki saját útját kezdte járni.

1960-ban került először megrendezésre az Össz-japán Aikido Bemutató. Az első alkalomra Tokióban, a Yamano Hallban került sor. Az esemény tudatosította az aikido elterjedtségét és az egység érzését az Aikikai szervezetén belül. Éveken keresztül a Hibiya Kokaidoban rendezték meg, majd 1977-ben költöztették a jelenlegi helyszínre, a NIPPON BUDOKAN-ba. A 60-as évek korai szakaszát az Aikikai szervezetének erőteljes növekedése jellemezte; regionális és egyetemi szövetségek alakultak. A létrejött számos egyetemi klub biztosította az aikido terjedését Japán üzleti és szakmai világában.

Ami a Yoshinkant illeti, közismertségét számos nyilvános bemutatóval tartotta fenn. Robert Kennedy, John F. Kennedy testvére is megtekintett egy Yoshinkan Aikido bemutatót 1962-ben. A Yoshinkannak sikerült utat találni a rendőri szervekhez, ahol edzésprogramokat kínált. A rohamrendőrség oktatása 1960 körül kezdődött el; Kyoichi Inoue 1967-ben a tokiói rendőrségen rendőrnőket kezdett oktatni. 1970-re teljes munkaidős oktató lett, mára úgy ezer nő oktatása fűződik a nevéhez.

Az 1960-as évek közepére az aikido elfoglalta helyét a főbb japán harcművészetek között. Újsághírek, televíziós tudósítások, könyvek foglalkoztak az aikidóval, jelentős szám külföldi gyakorló jelent meg a dojokban – ez a tény nem kerülte el a japán nagyközönség figyelmét. Bár Minoru MOCHIZUKI, Tadashi ABE, Masamichi NORO, Aritoshi MURASHIGE, Mutsuro NAKAZONO, és természetesen Tohei korábban is jártak a tengerentúlon, most az Aikikai a korábbinál szervezettebb formában küldte a korábbi uchi-deshiket Európába és Amerikába. Így indult útnak Tamura sensei (Franciaországba), Tada sensei (Olaszországba), Seiichi SUGANO (Ausztráliába), Yoshimitsu YAMADA, Mitsunari KANAI és Shuji MARUY AMA (USA), Kazuo CHIBA (Angliába), és Katsuaki ASAI (Németországba).

Ahogy a hatvanas évek a végük felé közeledtek, az alapító előrehaladott kort ért meg, egyre több egészségi problémája volt. 1969. április 26-ai távozása egy korszak végét jelezte. Második Dosuként Kisshomaru követte apját, és továbbra is ő vezette az Aikikait. A Hombu dojoban a hatvanas évek közepén csatlakozott uchi-deshik közül az instruktorok új generációja emelkedett ki. Közülük a legaktívabbak Mitsugi SAOTOME, Norihiko ICHIHASHI, Masando SASAKI, Shizuo IMAIZUMI, Kenji SHIMIZU, Nobuyuki WATANABE, Mamoru SUGANUMA, Seishiro ENDO, és Koretoshi MARUYAMA voltak. A külföldi gyakorlók száma mérhető arányt öltött, sokan érkeztek a világ minden tájáról Japánba, kifejezetten azért, hogy aikidot tanuljanak. Kisshomaru erős háttértámogatásban részesült Osawa és a többi régi oktató részéről, akik a háború utáni években csatlakoztak. Azonban, mivel az alapító már nem volt a színen, az oktatási metódusok kérdésében hamar kiélesedett a közte és Koichi Tohei közötti nézeteltérés; Tohei erős hangsúlyt helyezett a KI használatára, ezt Kisshomaru és néhány más shihan egyre inkább ellenezte. Az Aikiaion belül két tábor alakult ki. Tohei próbálkozásai, hogy az oktatás a KI használatára épüljön erős ellenállásba ütközött, míg végül 1971-ben, a Hombu keretein kívül megalapította a KI NO KENKYUKAI-t. 1974-re a helyzet egyre inkább elmérgesedett, a szétválás elkerülhetetlennek látszott. Végül, egy amerikai út során történt események hatására, amelyen Tohei és Kisshomaru együtt vettek részt, Tohei 1974 április 30-án bejelentette visszavonulását. Ugyanakkor megalapította a SHINSHIN TOITSU AIKIDO-t (Aikido a test és a szellem egységében). A kiválás következményei mind Japánban, mind a tengerentúlon borzalmasak voltak, különösen az Egyesült Államok-beli dojokban, akiket válaszút elé állítottak; a tegnapi barátok mára ellenségekké váltak. Túl a mindkét felet érintő kellemetlenségeken és rossz érzéseken, az egész aikido világ mélyreható sérüléseket szerzett, és évek teltek el, mire ezt sikerült kiheverni.

A korai hetvenes évek sok nehézséget hoztak a Yoshinkan számára. Shioda és egyik szponzora között vita merült fel, ami a támogató, valamint a hozzá lojális irodai alkalmazottak és egy kivételével valamennyi Yoshinkan Hombu Dojo instruktor elveszítéséhez vezetett. Mintha ez nem lett volna elég, a dojot Yoyogi centrumából Koganei egyik nehezen megközelíthető peremkerületébe kellett költöztetni. Bár a kapcsolt dojok hálózata többé-kevésbé érintetlen maradt, a Yoshinkan belülről jelentősen meggyengült, és évekbe telt az oktatói kar újraépítése.

Ahogy a hetvenes évek közepe elérkezett, az Aikikai belső helyzete stabilizálódott; Kisshomaru fia, Moriteru egyre inkább közismertté vált. Ő volt az új WAKA SENSEI, és egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ő lesz a következő Doshu. Kisaburo Osawa, az új DOJO-CHO, vezetőként a saját jogán lépett a reflektorfénybe, és elkezdett külföldre járni. A külföldi tapasztalatok hatására az Aikikai úgy döntött, hogy az aikido jobb tengerentúli fejlesztése és terjesztése érdekében, formálisan is létrehoz egy nemzetközi szervezetet. Ennek eredményeképpen alakult meg 1976-ban a Nemzetközi Aikido Szövetség (IAF) tengerentúli és japán szövetségek ernyőszervezeteként, valamint az Össz-Japán Aikido Szövetség a japán szervezetek munkájának összehangolására. Japánban ekkorra már az Aikikai rendszere már jól szervezetten működött, a nemzeti szervezet létrehozása inkább formai volt, mint alapvető szükség; de segítségével elérhető volt, hogy a különböző aikido szervezetek valamelyest egységesebb képet mutassanak. Az Aikikai számottevő jelentőségűvé vált, ahogy tagszervezetei elterjedtek a japán társadalomban. A Japán-beli erős alapokra, és a most már kialakult nemzetközi szervezetre építve az Aikikai jelentős energiákat fordított a tengerentúli tagszervezetek adminisztációjára.

Az Aikikai oktatási területén a késői hatvanas és korai hetvenes években a második generációs instruktorok új hulláma kezdett ismertté válni. Köztük Masatoshi Yasuno, Ichiro SHIBATA, Shoji Seki, Tsuruzo Miyamoto, Yoshiaki Yokota, és Hayato OSAWA. Kivették a részüket az oktatási feladatokból, nemcsak a Homu dojoban, hanem gyakran utaztak külföldre is. (Yokota sensei a 90-es években Magyarországra is többbször ellátogatott.)

Az Aikikai Japánban történt fejlődését felidéző egy írás sem lehet teljes Yasuo KOBAYASHI munkájának említése nélkül. A korábbi uchi-deshi első dojoját Kodairában alapította, 1969-ben. Ettől fogva megfontoltan kezte kiépíteni iskolái hálózatát, melyek hamarosan Kobajashi Dojokként váltak ismerté; 1990-re a dojok száma meghaladta a 80-at; hálózatát az Aikikai szervezeti keretein belül működtette és működteti. Kobayashi sikerének kulcsa azon alapult, hogy nagy létszámú, lojális instruktori testületet nevelt ki, és ehhez kitűnő kommunikációs lánc tartozott. A hálózat szervezeti keretei egyszerűek, rugalmasak és amennyire csak lehet, bürokrácia-mentesek.

Az aikido mára intézményesített része a japán társadalomnak. Az Aikikainak több mint 40 éves története van, és közel 1000 dojo tartozik hozzá. Túlélte a Tohei távozása okozta válságot, és számos kisebb, egyes oktatók kiválásával járó kellemetlenségeket. A vezetés folyamatosságát biztosítva Kisshomaru után fia, Moriteru lett a következő Doshu. Mára (2014 december) a Hombu dojo technikai vezetője az alapító dédunokája, Ueshiba Mitsuteru lett, aki várhatóan a következő Doshu lesz.

Amit általában IWAMA AIKIDO-nak neveznek, az nem más, mint egy széles technikai skálájú rendszer, amely magában foglalja úgy a taijutsu (pusztakezes) mint az aiki ken és aiki jo technikákat. Csak a taijutsu 600 körüli technikát tarttalmaz; ha ehhez hozzáadjuk a fegyveres suburikat és páros technikákat, a repertoár bőven meghaladja az 1000 különböző formát. Ez a tananyag sokkal átfogóbb, mint amit a Yoshinkan, az Aikikai vagy Koichi Tohei (még az Aikikaiból távozása előtt) tanított. Az Iwama Ryu az alapítónak azt a rendszerét adja tovább változatlan formában, amely alapja volt a Japánban és a tengerentúlon elterjedt stílusoknak. Ez mindenesetre nem jelenti azt, hogy az Iwama Ryu előrébb való más iskoláknál, hanem annyit, hogy számos kulcselemében különbözik a többi stílustól.

Felmerül a kérdés, hogy Morihiro Saito miképp fejleszthetett ki egy ennyire összetett rendszert a világtól elzárt, vidéki Iwamában? Saito csak középiskolai végzettséggel rendelkezett, és eltekintve egy rövid időszaktól, amíg a Japán Vasutaknál dolgozott Tokióban, egész életét Iwamában és környékén töltötte. Mielőtt az alapítóval 1946-ban találkozott, és állandó tanítványává vált, tizenévesként judot és karatét tanult.

Nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy Morihei Ueshiba 1942 és 1955 között Iwamában töltötte minden idejét. Összehasonlításképp; utolsó éveiben az Aikikai Hombu dojoban rendszertelenül és kiszámíthatatlanul jelent csak meg. Rendszertelen időbeosztása nem tette lehetővé, hogy ott komplex technikai rendszert oktasson. Ezen kívül, a régi tokiói dojo viszonylag kis méretű volt, nem volt benne hely fegyveres gyakorlatokhoz, míg a vidéki Iwamában a tágas kert állt rendelkezésre. Ugyanakkor a hatvanas évekre az Aikikai már jól szervezett instruktori hálózattal rendelkezett.

Mi lehetett hát az eredete az Iwama Aikidonak? Három dolog látszik lehetségesnek:

(1) Morihei Ueshiba Iwamában hosszú időn keresztül technikalag gazdag rendszert tanított, amelynek része volt a fegyveres gyakorlás is; ebben az időben Morihiro Saito állandó tanítványa volt. Saito az alapító tanításait alapvetően érintetlenül adta át, csak keveset változtatva rajta.

(2) Saito alapul vette ugyan az alapító kevéssé összerendezett tanítását, és maga alakított ki belőle egy alaposan kimunkált rendszert; mindezt külső befolyás nélkül – az eredmény alapvetően különbözik attól, amit az alapító tanított.

(3) Saito elmélyült aikido ismereteket szerzett az az alatt a hossző idő alatt, amíg az alapítóval gyakorolt; a megszerzett ismerethalmazt modern, pedagógiailag meglapozott rendszerbe szervezte.

Jelenleg a harmadik verzió látszik a legvalószínűbbnek.

Időnként kételyek merülnek fel azzal kapcsolatban, hogy Saito sensei metódusa valóban O Sensei tanításaiban gyökerezik, főleg a technikák végrehajtásában látható nyilvánvaló különbségek miatt. Ezek a vélemények általában az alapító késői időszakában taartott bemutatókon készült filmekre alapoznak, amikor O Sensei kevés számú technikát mutatott be, és ukéihez alig ért hozzá. Ugyanakkor Saito sensei aikidoja precíz, harcművészhez méltó és technikailag változatos. Ám, ha felütjük O Sensei 1938-ban Budo címmel kiadott kézikönyvét, az eredmény megváltoztatja a képet. A kötetben szereplő, az egyes technikák kulcselemeit bemutató fényképek gyakorlatilag azonosak azokkal a formákkal, amiket Saito sensei tanított Iwamában.

Sokan emlegetik, hogy az alapító meglehetősen esetlegesen tanított, de, legalábbis Iwamában öltött idejére alapozva, úgy tűnik, egy brilliánsan kidolgozott és eredeti harcművészetet hagyományozott ránk.

Az Iwama Aikido a kezdetektől az Aikikai keretein belül működött. Morihiro Saito 2002-ben bekövetkezett halála után a fia és utódja, HITOHIRO, és az Aikikai közötti nézetkülönbségek kiéleződtek, és ezek hatására Hitohiro kivált az Aikikaiból, megalapítva saját szervezetét, az Iwama Shin Shin Aikishurenkait. 2014-ben honlapjuk, az iwamaaikido.com 17 japán dojot és 36 európai, amerikai tagszervezetet sorol fel.

A Yoshinkan Aikido Hombu Dojo megalapításának negyvenedik évfodulójához közeleg (2014-ben), létrehozták a Nemzetközi Yoshinkai Aikido Szövetséget. Shioda örökségét fia, Yasuhisa viszi tovább. Bár viszonylag kevesen gyakorolják, a Yoshinkan Aikido nagyon jól ismert mind Japánban, mind külföldön; új szervezetük, ha jól menedzselik, erőteljes növekedést indíthat. A Tomiki Aikido szilárd bázissal rendelkezik a Waseda Egyetemen és az oszakai Shodokan dojoban, a versenyekkel továbbra is saját, külön útját járja. A Japán Aikido Szövetség felügyelete alatt működik, és úgy tűnik, a Kenji Tomiki által hagyott elvi alapokat folytatva vannak még benne tartalékok.

A Shinshin Toitsu Aikido vezetésében – Tohei halálát követően – változás következett be; utódja Koretoshi Maruyama lett. Vezető instruktorai közül Japánban és külföldön is sok magas fokozatú elpártolt. Bár Tohei személyes hírneve megmaradt, az általa alapított Ki No Kenkyukai szervezet Japánban továbbra is kicsiny; a megmaradt támogatók többsége a tengerentúli dojokban gyakorol.

A 80-as évek elején minden látszat szerint úgy tűnt, a YOSEIKAN AIKIDO eltűnik a japán harcművészetek színteréről, mivel alapítója, Minoru Mochizuki már élemedett korban volt, és nem épített ki dojo hálózatot. 2003-ban bekövetkezett halála után – fia, Hiroo erőfeszítéseinek köszönhetően – a Yoseikan Aikido két dojoban mégis tovább él. A Yoseikan központ Franciaországba költözött, ahol erős alapokra építkezhet, habár a formák kissé változtak az idők során. Minoru Mochizuki néhány közvetlen tanítványa, akik hűek maradtak eredeti tanításaihoz, SEIFUKAI néven folytatták a gyakorlást; Kanadában, az Egyesült Államokban és Németországban található néhány csoportjuk.

A MANSEIKAN AIKIDO, egy Kyushu-központú, Kanshu SUNADOMARI vezetésével dolgozó, jól szervezett, független csoport minden valószínűség szerint még sokáig együtt marad és gyakorol.

A Kenji Shimizu által alapított, korábban az Aikikaihoz tartozó TENDOKAN AIKIDO csoportnak egy nagy dojoja van Tokióban, és tarttozik a szervezethez néhány európai csoport is.

Kívülük számos kis csoport működik Japánban, amelyek az aikido megnevezést használják. Néhányukat a főágból kivált mesterek vezetik, másokat olyanok, akik ugyan állításuk szerint kapcsolatban álltak Morihei Ueshibával vagy Sokaku Takedával, de ez nem dokumentálható.

A Noriaki Inoue által alapított Shin’ei Taido 1980-ban még úgy tűnt, a megszűnés felé halad, mivel alapítója már nyolcvanadik éve felé közeledett, és meglehetősen kevés tanítványa volt. Az irányzat jelenleg alig néhány dojot üzemeltet.

Bár az alapító, Ueshiba Morihei által megfogalmazott idealisztikus cél nem valósult meg, de feledésbe sem merült, és a világ minden táján számos aikidoka törekszik elérésére. Az Aikido hangsúlyosan emberbarát egyedi harcművészetként lassan de biztosan terjed és növekszik, és a társadalom jobbításának állandó ereje marad.

© Stanley Pranin, 1980.

Frissítések:
Roland Spitzbarth és Sven Friedel, 2010;
Monostory Miklós, 2014 (fordítás közben).

Visit Us On FacebookVisit Us On LinkedinCheck Our Feed