Nemrégiben új kezdő gyerekcsoportnak indítottunk Aikido edzéseket. Ilyenkor mindig eszembe jutnak saját első lépéseim a tatamin. Először tizenegy-két évesen, Budpesten, a Sütő utcai judo teremben, majd vagy 12 év múlva újra kezdőként, aikidokaként.

A kezdők izgatottak, várják az újat, néha egy kicsit félősek is.

Milyen jó is volna kezdőnek lenni újra! Mikor az ütés csak egy ütés volt…

Milyen furcsa is, hogy éveket töltünk azzal, hogy egyre magasabb szintet érjünk el. Egyre többet akarunk tudni, egyre jobban fejlesztjük készségeinket, egyre kifinomultabb technikákat alkalmazunk. Egészen adddig, amíg el nem érkezünk egy pontra, ahol telítődöttnek érezzük magunkat.

Álljunk meg – ez már túl sok!

Tegyük félre most egy pillanatra évek során megszerzett tudásunkat, és kezdjük elölről! Időnként elfog ez az érzés – főleg, amikor egy kezdő rácsodálkozását látom. Időnként irigylem is. Lehet, hogy furán hangzik, de szívesen lennék a helyében. Befogadni valami újat: nincs annál csodálatosabb érzés.

black-white-belt

Képzeld csak el: nem érint a politika, az apró finomságok, amivel annyit küzdünk, hogy több év gyakorlás után felfedezzük; nem érintenek a „stílusok” közti különbségek, a szervezetek és a dojok dogmái.

Őszinték, tiszták, és szabadok!

Ahogy Japánban mondják, “shiranu ga hotoke” – legjobban így lehetne fordítani: „a tudatlanság áldás”.

Egy kezdő gondolataiban a harcművészet csodálatos lehetőségei és saját kérdései járnak. A haladó gondolatait az abszolút megoldások és kifejezett válaszok kötik le (ezek gyakran a „hagyományok” és szokások álarcát viselik).

Képzeld csak el, hogy mindezt nem ismered! Micsoda megkönnyebbülés! Pablo Picasso mondta egyszer:

Minden gyermek művész. A feladat művésznek maradni akkor is, miután felnőttünk.

Ez a harcművészre is vonatkozik. És ez az oka, hogy minden yudanshának kellene kezdőket és gyermekeket is tanítani.

Még egyszer: minden yudanshának kellene kezdőket és gyermekeket is tanítani.

Nem azért, mert mestere ezt adta feladatául. Azért, mert ez az egyik legjobb módszer arra, hogy yudanshaként fejlődésének következő szintjére jusson. Különösen igaz ez akkor, ha valaki úgy érzi, már mindent tud, és a hétköznapi edzések már nem jelentenek számára kihívást vagy elegendő motivációt.

Ha egy kezdőt tanítasz, kezdőként is kell gondolkodnod.

Félre kell söpörnöd minden olyan részletet, ami nem áll a legszorosabb összefüggésben annak a lényegével, amit meg akarsz tanítani. Minden szónak, amit kimondasz, 110%-ig a helyzethez kapcsolódónak kell lennie. Ez több mint teljes odafigyelést kíván.

Egyszerűsítsd le.
Ennél jobban!
Még jobban!
Amennyire csak lehet.

Ha kezdőt tanítasz, gonndolkodj úgy, mint egy kezdő. És fokozatosan eljutsz a felismeréshez:
A harcművészet útja nem arról szól, hogy valamivé válunk.
Hanem megszabadulunk mindentől, ami nem mi vagyunk.
És így azzá válhatunk, akinek lennünk kell. Míg egy nap…
… az ütés újra csak egy ütéssé válik.
A kör bezárul. Milyen szép is…

Az idézetek és az ispiráció forrása

A grfikáért köszönet Monostory Enikőnek

Categories: Vélemény

Visit Us On FacebookVisit Us On LinkedinCheck Our Feed