Ueshiba Kisshomaru kézjegye

Ueshiba Kisshomaru neve nem ismeretlen az aikidokák között. Az alapító fiaként vitte tovább örökségét, szervezte újjá az Aikikait a háború után, és terjesztette az aikidot a tengerentúlon.

Ueshiba Kisshomaru

Ueshiba Kisshomaru

Megér néhány bejezdést annak kifejtése, hogy a második Doshu, Ueshiba Kisshomaru (1921-1999) milyen befolyást gyakorolt arra az aikidora, mit ma ismerünk és gyakorlunk. Már csak azért is, mert Kisshomaru szerepe, és az aikido érdekében végzett tevékenysége egyre inkább a háttérbe kerül, ahogy az érdeklődés a jelenlegi Doshu, Ueshiba Moriteru felé fordul. Ez a fokozatos változás történelmi jelenségként tökéletesen érthető; a Kisshomaru halála óta eltelt időnek köszönhető.

Miért tekinthetjük Kisshomarut az aikido legfontosabb alakjának, eltekintve apjától, az aikido alapítójától? Nézzük át röviden, az Aikikai rendszerén keresztül, milyen nyomokat hagyott maga után.

Kisshomarura nehéz súlyként vetült Koichi Tohei – aki sógora is volt – árnyéka, aki számos szemináriumot vezetett külföldön, legtöbbször Hawaiin, és elkezdte látogatni az amerikai kontinenst is. Ezzel szemben Kisshomarura elsősorban az alapító fiaként és az Aikikai Hombu Dojo vezetőjeként tekintettek, olyan emberként, akit elsősorban az adminisztratív feladatokk kötnek le. Morihei fiaként szükségszerűen Aikikai instruktorként is szerepelt, de semmi esetre sem tekintették Tohei technikai tudásával rendelkezőnek.

Mikor Koichi Tohei 1974 májusában elhagyta az Aikikait, hiánya óriási űrt hagyott maga után, amelyet hamar be kellett tölteni, hogy az Aikikai megőrizhesse vezető szerepét. Ez volt az a pont, amikor Kisshomaru előrelépett, magára vállalva minden aikidoval kapcsolatos tevékenység vezetését; elkezdte saját elképzelései szerint átalakítani az Aikikait, és igyekezett előbújni Tohei árnyékából.

Kisshomaru tevékenysége több irányba ágazott. Nekiállt standardizálni az aikido tananyagát, erőfeszítéseinek eredményeképpen hamarosan az instruktorok új generációja jelent meg – húszas, harmincas éveikben járó fiatalemberek, akiknek mozgása Kisshomaruéra emlékeztetett.

Ez persze éppen annyira nyilvánvaló volt, mint második fia, Moriteru fejlődésének irányítása, aki őt követően lett Doshu. Moriteru technikái szinte pontosan megegyeznek apja mozgásával, pedagógiai megközelítése is hasonló. Amellett, hogy példaként szolgált volt az Aikikai instruktorok új nemzedékének, Moriteru képzése biztosította Kisshomaru technikai és pedagógiai módszerének továbbélését.

Az 1970-es évek második, és a nyolcvanas évek első felében Kisshomaru számos könyvet írt és adott ki, amelyekben lefektette azokat a kereteket, amelyek az Aikikai hálózathoz tartozó szervezetek számára az aikido formális tudásanyagának alapjait jelentették. Fia, Moriteru is részt vett ebben a munkában, először támogatóként, később egyre jelentősebb szerepet vállalva. Ezek a könyvek jelentős szerepet játszottak az Aikikai szervezetén belüli szövetségek és oktatók közös oktatási módszereinek kialakításában.

Ugyanakkor Kisshomaru elkezdte megalkotni az aikido történetének hivatalos változatát, amelynek kezdő lépése, 1977-ben, apjáról szóló biográfiájának kiadása volt, „Morihei Ueshiba, az Aikido alapítója” címmel. Azon túl, hogy apja életéről és a korai aikidoról szóló, korábban ki nem adott anyagokat tett hozzáférhetővé, Kisshomaru munkája kitűzte az Aikikai hivatalos álláspontját is számos érzékeny történeti esemény vonatkozásában is. Szerepelt ezek között Sokaku Takeda és a Daito-ryu Aikijujutsu szerepe az aikido kialakulásában; az alapító közreműködése az Omoto Kyo szekta működésében; a korai aikido erőteljes kötődésének minimalizálása a jobboldal politikai és katonai szervezeteihez és szereplőihez; Yoichiro Inoue (Morihei unokaöccse), Kenji Tomiki és Koichi Tohei az aikido fejlődésével kapcsolatos szerepének elhomályosítása.

Kisshomaru sikerrel sajátította ki az alapító imázsát, és állította az Aikikai nézeteinek terjesztése érdekében szolgálatába. A Moriheire való hivatkozás így bizonyítékként szolgálhatott az Aikikai fennhatóságának megkérdőjelezhetetlen legitimációjára, ugyanakkor átlátszatlanná tette a burkot, kizárva a közelebbi vizsgálatok és alternatív értelmezések lehetőségét. Apránként egyfajta „politikai korrektség” költözött az Aikikai rendszerébe, amely nem segítette elő a független történeti kutatásokat, és az olyan eredmények publikációját, amelyek nem fértek bele a Moriheiről és az aikidoról festett képbe.

Kissomaru kifelé lágynak tűnő viselkedése egy politikailag agyafúrt elmét rejtett, amely jó szolgálatot tett az Aikikai későbbi szervezeti céljainak elérése érdekében. Életének utolsó évtizedében Kisshomaru olyan feltételeket teremtett, amelyek között a „lázadók”, akik Koichi Tohei oldalán álltak az Aikikai szakadásakor, visszatérhettek az anyaszervezet ölelő karjai közé. A mély sebeket begyógyító, megbocsátó hozzáállása kétségkívül sok munkát fog adni a jövő aikidot kutató történészeinek. Kisshomaru azt is előre látta, milyen előnyökkel jár a független és képviselettel nem rendelkező aikido szövetségek Aikikai kötelékébe vonása, feltéve, hogy teljesítik a méretre és szervezeti felépítésre vonatkozó követelményeket.

Az 1990-es évekre Kisshomaru helyzete – mint az aikido első számú vezetője – megszilárdult az Aikikai befolyási szférájában. Ueshiba Morihei szerény, jelentéktelennek tűnő, szemüveges fia saját erőfeszítései révén átalakult, és akármerre járt, mindenhol elismeréssel vették körül. Elegáns, nagypapa-szerű jelenséggé vált, megkérdőjelezhetetlen hatalommal bírt az aikido minden ügyében az Aikikai birodalmon belül. Kisshomaru örökre rajta hagyta kéznyomát az aikidon, és befolyása – fia Moriteru és unokája Mitsuteru által – a következő két generáció során is biztosított.

Visit Us On FacebookVisit Us On Google PlusVisit Us On LinkedinCheck Our Feed